Tudom, hogy tudjátok, hogy én nyertem meg a Glamour WOTY 2019 Gálán az Év Lakberendezője díjat, de szeretnék írni egy kicsit arról, hogyan élem meg ezt. Azt gondolom, hogy nagyon fontos megélni a sikereinket és nem csak elkönyvelni, hogy na ez is megvolt.
Most, hogy itt a tavasz, legtöbbször tanaácstalanul állok a szekrényem előtt, hogy mit vegyek fel. Természetesen nincs egy rongyom sem és ami van, azokat is tökre unom. :) Elhatároztam, hogy leszámolok ezzel a frusztráló érzéssel és minimalista kapszulagardróbot létesítek, amelyben minden ruhadarab passzol majd mindennel, így megkönnyítem a saját dolgomat, mert nem kell a "már megint mit vegyek fel" kérdésen gondolkodnom hosszasan, vagy ami még rosszabb hatszor átöltöznöm, mert semmi nem tetszik igazán.
A minimalizmus számomra sokkal több, mint egy lakberendezési stílusirányzat. Ebben a stílusban tervezek, mert ez áll közel hozzám, de nemcsak közel áll hozzám, hanem egyszerűen ez vagyok én. Nem akarok más stílusban tervezni, mert az nem jön belőlem olyan spontán és hitelesen, mint a modern és letisztult formák. Ebben vagyok otthon, ezt támasztja alá a mögöttem lévő több mint 10 év is. Az elmúlt időszakban viszont azt vettem észre, hogy a minimalizmus számomra nem csak egy stílusirányzat, hanem egy egész életforma. És ennek csak egy része a lakberendezés.
Még decemberben keresett meg Csorba Anita és Szlafkai Évi a Nők az úton podcast csatornától, hogy szeretnék, ha én lennék az egyik adásuk vendége. Örömmel mondtam igent, a témát pedig közösen találtuk ki. Mi más lehetett volna, mint a minimalizmus és az ahhoz kapcsolódó gondolatok? Erről igazán őszintén tudok beszélni.
A Facebookon és az Instán is pörög a #10yearschallege kihívás. Én is kitettem egy képet az insta storymba, nem tudom láttátok-e, de ha a jövőben nem akartok a történeteimről lemaradni, akkor kövessétek az insta oldalamat ITT. Szóval így néztem ki 2009-ben:
Igen, volt nekem hosszú hajam is. Mondjuk egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hányszor életemben, de ez épp egy ilyen időszak volt, mert amikor a lányom megszületett, elhatároztam, hogy megnövesztem. Aztán nagyon hamar meguntam, és levágattam.
A portugál túra második napján Lisszabonból Portóba utaztunk busszal. Az út kb. három és fél órás volt (300 km Lisszabontól), de egy pillanatig sem tud unatkozni ennyi blogger egy rakáson, kicsit olyan volt, mint egy osztálykirándulás annak idején. Porto a második legnagyobb város Portugáliában, ebből mondjuk nem sok derült ki számomra, mert egy eléggé kis sugarú körben mozogtunk. Porto a Douro folyó tölcsértorkolatának északi partján fekszik és a hidak városának is nevezik, mert összesen hét hídja van, tök vicces, hogy vannak egymáshoz egészen közel épül hidak is. A leghíresebb híd az Eiffel tanítványa, Teófilo Seyring által tervezett Dom Luis híd, amely Portó óvárosát a Ribeirát köti össze a borospincéiről híres Vila Nova de Gaiaval. A két szintes hídon alul az autók közlekedhetnek, felül a metró, gyalogosan pedig mindkét szinten átmehetünk. Sajnos nem volt időnk arra, hogy felmenjünk a tetejére, pedig onnan biztosan gyönyörű a kilátás. Illetve tudom, hogy lenyűgöző, mert láttam már egy csomó képet róla itt a neten. :)
Ha követitek az Instagram oldalamat, tudjátok, hogy október elején Portugáliában jártam újságírókkal és bloggerekkel, a Poli-Farbe jóvoltából. Az első napon Lisszabonban kalandoztunk, másnap Portóban voltunk, a harmadik napon pedig elmentünk a Capo da Rocahoz és onnan Sintrába. A program eléggé zsúfolt volt, szabadidőnk meg elég kevés, de ettől függetlenül nagyon élveztem az egészet. Amúgy is imádok utazni, új dolgokat látni és felfedezni az egyik leginspirálóbb dolog, amely az emberrel történhet. Kikapcsol és feltölt. Nagyon jó volt kiszakadni a mókuskerékből és visszacsöppeni pár napra a nyárba. Ez a bejegyzés ennek az útnak a beszámolója.
Már egy ideje gondolkodom azon, hogy le kellene cserélnem itthon a tapétákat. Persze nem a Cole&Son Woods tapétát a hálóban, mert azt még mindig imádom, semmire nem cserélném. Ez egy időtálló választás volt. A földszinten is csak a fekete tapétákkal nem vagyok kibékülve ma már igazán. Nem is azért, mert fekete, hanem, mert azt hiszem meguntam, most valami mintára vágyom, vagy egyszerűen csak valami másra. Amúgy is sokszor nézegetek tapétákat, de eddig még nem jött szembe olyan, amire azt mondtam volna, hogy na igen, ez az. Egészen mostanáig, amikor az Élitis oldalán a szokásos Wallpaper menü helyett rá nem kattintottam a Panoramique menüpontra (ez egy új menüpont az oldalukon). Óóóóóó igen, éreztem, ahogy elönt a lelkesedés és az izgalom, hogy most végre megvan az irány, végre megszólított az a fajta design, amire én vágyom. És szinte pillanatok leforgása alatt kiválasztottam, hogy melyiket szeretném. Mondjuk a feketétől nem tudok teljesen elvonatkoztatni, mert van egy olyan becsípődésem, hogy a tv-s falnak feketének kell lennie, mert a tv fekete, a tv alatti médiaszekrény is fekete, ezeket pedig nem szeretném hangsúlyozni, sem lecserélni, ezért a falnak is sötétnek kell lennie. Plusz még ott a sárga agancs is, aminek szintén passzolnia kell az új tapétához. Ezen a régebbi fotón (a minőségért bocs, de egy újságból fotóztam ki), a bal oldali tv-s falról beszélek:
Az előző posztban írtam arról, hogy idén a Glamour WOTY Gála előtt felkértem Ragány Angéla stylistot, a ColourMyStyle blog íróját, hogy segítsen ruhát választani a gálára, és mekkora hatással volt rám a felismerés, hogy milyen színtípusba tartozom, milyen színek állnak nekem jól és mely színeket kerüljem inkább, ha nem akarok évekkel öregebbnek látszani. A tanácsai azóta is nagy hatással vannak rám, sokkal tudatosabban öltözködöm és ezáltal az önbizalmam is az egekben van. :) Most pedig olvassátok szeretettel az Angélával készült interjút!
